Szerző: Kraal Ráchel
Szerelem
Az első gyerekszerelem általában a genitáliák közös nézegetésével végződik. Nálam az első gyerekszerelem a költészetben és a zenében ért véget.
Érdekes, hogy mindig úgy éreztem, hogy mélységesen elszégyellném magam, ha az a fiú a suliból meglátna „egy szál semmi” ruhában, vagy megtudná, hogy más lányok mellét fogdosom, vagy hogy már volt a számban olyasmi, ami akkor még nem illett oda. Az a vonzalom mindinkább egy intellektuális dolog volt, beszélgettem vele, érdekelt a világa, az élete, a kis lénye, a szüleihez fűződő viszonya, a problémái… Érdekes, hogy mindig azt hittem, hogy nem érdeklem őt, és egy nap odarohant hozzám pár suhanc egy notesszal, ami tele volt hozzám írt versekkel, egymondatos vallomásokkal. Annyira szégyellte magát, hogy nem mert velem beszélni róla, és azt hiszem nem magát szégyellte előttem, hanem engem szégyellt a többi haverja előtt, mert hát mint már mondtam, nem voltam éppen a fiúk kedvence típus.
Fél évvel később jött egy új lány hozzánk. Igazi koraérett bombázó volt. Hatalmas cicik, szőke haj, baba arc, kerek segg. Pár hét alatt rákattant a srác, és a csaj vitte is azonnal. Vele már megvolt neki az első genitália nézős, kísérletezős kapcsolata. A mi első szerelmünk véget ért az öntudatlanul is egymáshoz írt versekben.
Azt hiszem az egészséges szexuális éréshez a legfőképpen az kell, hogy az ember saját magától tapasztalja meg, milyen a másik. Talán pont azért maradtam le az elsőség nyújtotta lehetőségekről annál a fiúnál, mert már pontosan tudtam, hogy milyen egy farok és hogyan működik, hogy milyen érzés, ha simogatják az ember érzékenyebbik testrészét, és valahogy ez a kép nem illett össze azzal a rózsaszín köddel, amibe azt a fiút becsomagoltam. Ettől a rózsaszín csomagolástól lett Ő a Múzsa.
Pedomaci azt nem tanította meg a nagy szexuális kiművelésemben, hogy két faszszopás között hogyan kellene szeretni. Fogalma sem volt olyanokról, hogy mi is az az elengedés, hogy milyen érzés szabadon hagyni azt az embert, akit a legjobban szeretünk, és nem gyötörni az igényeinkkel. Nem tudta azt sem, hogyan lehet kérni a másik jelenlétét, és utána elengedni, vagy békén hagyni, ha látjuk nem vevő rá, vagy nem tud, nem akar többet adni magából. Ő maga sem volt soha éppen egy elengedő típus. Kimondottan szeretett birtokolni dolgokat, nem véletlen, hogy mindig a legmenőbb BMW-vel járt.
Pontosan tudom, hogy kurva nehéz békén hagyni a másikat, amikor rajtunk van az egoizmus, és úgy érezzük csak akkor nyerjük el a lelki békénket, ha az akaratunk érvényesül. De ha igazán szeretünk, ez egy természetes habitussá válik, és egyáltalán nem is lesz kérdéses, hogyan uralkodjunk az egonkon a másik jóléte és érzelmi biztonsága érdekében (és a magunkéban is).
Az ember lánya akkor tanulja meg ezt a felismerést, amikor képes az érzelmeit, a színtiszta érzelmeit különválasztani a viszkető puncikájától. Amikor találtam egy-egy ilyen rózsaszín ködbe burkolt múzsát, természetes, hogy szívesen a testnyílásaimba gyűrtem volna némely testrészüket. Ha a normális, természetes, nem görcsölő módon viselkedem, mosolygok és szemkontaktust teremtek, akkor sikerült is volna, ahogy minden más baromnál sikerült, akit a legkevésbé sem tartottam túl sokra. De egy érzés mindig megakadályozott ebben. Egy hang, ami azt mondta, ez az ember többet ér. Csak figyeld meg a jelenlétét, de ne csinálj magadból hülyét a tomboló hormonjaid miatt, ami éppen most szabadult fel a hipofízisedből.
Hogy hol van az a holtpont, ahol átbillen az emberben az a tudat, hogy mennyire becsüli meg a szeretett személy jelenlétét, talán éppen a másik fél viselkedésében van a kulcs hozzá. Az a fiú folyton befonta a hajam, és képes volt úgy szólni hozzám, ahogy akkoriban nagyon sokan mások nem. Megbecsüléssel. Ellenben a viszkető puncit nem ez okozza. A viszketést inkább a lényegre törő alfahímek generálják, akik bele tudnak piszkálni a természetes érzelmi folyamataink mellett egy sokkal ösztönösebb, ősibb erőbe, ami a kis gyíkagyunkat vezérli. Nem véletlen, hogy a hipofízis a törzsfejlődésünk során az agy elsőként és legrégebben kifejlődött része, ami a neurohormonális szabályozásért felelős, magyarul ösztönszint. Ellenben a cortex, az agykéreg a legutoljára kialakult rész, és véleményem szerint még közel sem olyan fejlett, mint amilyen fejlettségi szinten állni fog 10 millió év múlva, hacsak az emberiség addig ki nem nyírja magát. A komolyabb érzelmekre az ember ezen a részen képes.
De menjünk bele egy kicsit a test energetikai rendszerébe is, aki érti, az érti, aki nem, az utólag nézzen utána bizonyos alapfogalmaknak. A szerelem érzése két irányból indulhat el, az egyik a koronacsakra és homlokcsakra, a másik a gyökér és szakrális csakra. A szerelem akkor lesz valóságossá, amikor mind a két irányból egyszerre indul el ez az energia és a szívcsakrában találkozik. Olyankor a szívcsakra, a homlokcsakra és a szakrális csakra egyszerre nyílik a másik lény felé, és jó eséllyel, szerencsével az viszonozza is a dolgot. Ez az ideális állapot. De a valóság az, hogy legtöbbször csak a szakrális csakrából indul az energia felfelé, és nem éri el a szívcsakrát sem, vagy ha igen, nem tud igazán nyitni az ember a másik felé. Ilyenkor van az a bizonyos erős baszhatnék érzés. A másik szintén gyakori, ám nagyon nem üdvös állapot az, amikor a homlokcsakrán indul meg az energia lefelé, és szintén nem éri el a szívcsakrát, ilyenkor áll fenn az a helyzet, hogy csak egy idealizált képet dédelgetünk magunkban egy emberről, egy élethelyzetről, amit szívesen kivetítünk másokra.
A nyitás nagyon fontos, és legfőképpen szívcsakrán. Ez annyit jelent, hogy kinyílok a másik energiái felé, és befogadom magamba. Tisztán, előítélet és mérlegelés mentesen. A nyitás állapota az az állapot, amikor nem a saját hangomat akarom hallatni, hanem a másikét akarom hallani, és befogadni. Amikor nem a saját személyemet akarom eladni, egy magamról alkotott képet bizonyítani, hanem a másik személy lényét megismerni és befogadni.
Pedomaci most forogna a sírjában, ha halott lenne, de szerencsére még él, most 54 éves. Megkérdezné, mégis hogyan jutottam ilyen szánalmas, ezo-spiri belátáshoz a nevelése után. Megmondanám neki, hogy úgy, hogy nem ment olyan egyszerűen a dolog, olyan lazán, mint ahogy tálalta, és hiába raktam ki magam a húspiacra, nem töltött el megelégedéssel az a tapasztalás, hogy meg lettem baszva. Továbbá az előző részben felvetett két probléma nem hagyott nyugodni egy harmadikkal párosulva: 1. a szexuális vonzerő nem tart örökké. 2. az ember előbb utóbb szerelmes lesz, és ezzel a rendkívül kínzó érzelmi állapottal valamit kezdeni kell, hogy ne pusztuljunk bele. 3. a szerelem és a saját érzelmeink, szexualitásunk problémáin rágódni a jóléti társadalom elmagányosodásának tünete, ami nem lenne kérdés, ha mindenkinek kint kéne napszámban kapálni a földeken, és akkor is csak olyan formában merülne fel, hogy „a Józsi már megint rám mászott az este, pedig már igazán békén hagyhatna a napi munka után”.
Pedomaci egy abszolút jóléti társadalomból jött, amiben teljesen normális 13 éves lányok punciját buzerálni. Az általa teremtett szörnyeteg, ami bennem él, szintén a jóléti társadalom rákfenéje. Viszont sem a baszás, sem a párkapcsolatok kérdése nem lehet állandó kérdés, mert amit Pedomaci nem tudott, az élet több mint egy BMW, vagy a zabálás, vagy a szex. A mindennapi valóságunkban ezeknek a kérdéseknek probléma szintjén nincsen helyük, és csak a társadalmunkat bomlasztja tovább, ha egyáltalán foglalkozunk velük.
El lettem baszva, mind el lettünk baszva. Ha nem is azért, mert mindenkit megrontott egy Pedomaci, mint engem, de mindenkinek van egy törés a lelkében, ami meggátolja a természet rendjének követésében. A természet rendje pedig feltálalja vacsorára a lelki gyötrődést és a kezünkbe adja a lehetőséget, hogy azt kezdjünk a hülyeségünkkel amit akarunk. Ha azt akarjuk, akkor elnyom minket és depresszióba esünk, vagy idióta szingliként hajszolunk egy idealizált képet az életünkről, vagy kreatívan felhasználva egocentrikus exhibicionista művészként kifesthetjük, kiírhatjuk, kitáncolhatjuk magunkból. A lényeg, hogy ne akarjuk magunkat megnyomorítani miatta, és másokat se.
Pedomaci nem tudta, hogy a késztetés amit érez az maga a szenvedés, amitől az ember nem szabadulhat. Hiába vakarjuk, nem fog elmúlni, mert a természetünk generálja ezt a viszketést, és az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy hagyjuk a fenébe az egészet és elfoglaljuk magunkat, vagy egy kicsit magasabb szinten felhasználjuk a késztetéseink energiáit és alkotunk, rombolunk, változtatunk a világunkon, a valóságunkon, ahogy én is ezt teszem ebben a szent percben, ahogy leírom ezeket a szavakat. Fogom a papírt és a tollat, a laptopot és megbaszom, aztán hagyom, hogy az agyam elélvezzen. Ez a teátrális őrület, a humor, ami segít túlélni a szenvedést.
P.s.: akinek nem tetszik, az menjen ki a sok valós ember közé a földekre napszámba kapálni, és megtudja, hogy a lelki sérülések elég gyorsan el tudnak múlni a valós problémák megoldásának kényszere alatt.
Első rész
itt található.
Második részt
itt lehet elolvasni.
2017. 12. 04.
A cikk forrása:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése